Skip navigation

4.2.5.1 Gesztusok

A gesztusok közé a fej és a kezek, karok mozgását soroljuk. Összetett mozgásukat gesztikulációnak nevezzük, melynek fontos szerepe lehet a kommunikáció szabályozásában.

A fej gesztusai: ha valaki „lógatja az orrát”, azaz lecsüng a feje, az a szomorúság, a reménytelenség kifejeződése; a fej oldalirányú mozgatása a bizonytalanságot, a legtöbb kultúrában a tagadást jelenti; a feltartott fej a kommunikációs tartalom iránti semlegességet tükrözi; az enyhén oldalra billenő fej az érdeklődés gesztusa.

A kéz gesztusai: más testrészek mozgásával kombinálva vagy azok együttesében, a legkifinomultabb nonverbális jelrendszernek tekinthetők. A kézfogás eredeti jelentése – az üres tehát fegyvertelen kéz felmutatása – mára talán csak abban őrződött meg, hogy az ellenségeskedés befejezését vagy egy küzdelmes tárgyalás lezárását is kifejezi. A kéz részeként az ujjak a mindennapi kommunikáció eszközei. A felemelt mutatóujj a figyelmeztetés, figyelemfelkeltés, a fenyegetés jele; a meggörbített mutatóujj a hívás, a közeledés kifejezésére szolgál.

Az összekulcsolt kezek határozott jelzések. A gesztus három féle módon jelentkezhet: az arc előtt összekulcsolva, asztalon nyugodva, ülő helyzetnél az ölben, állva a törzs alján elhelyezkedve. A kéztartás magassága és a személyiség negatív állapota között összefüggés van. Az ülő helyzetben az arca előtt kezeit összekulcsoló személlyel a legnehezebb kapcsolatot teremteni. Az ujjakkal érintkező két kéz, az un. toronysisak gesztusának két változata van. A felemelkedő toronysisak a magabiztos emberek kéztartása, akik hosszasan fejtegetik mondanivalójukat. A leengedett változatát akkor használja az ilyen ember, ha hallgatja a másikat. Ez a gesztus gyakran jelenik meg alá- és fölérendeltségi viszonyban, akár hivatali, akár helyzeti kompetencia különbség esetén.